Szeretem a matematikát, mert izgalmas kihívást jelent és lehetőséget nyújt a folyamatos fejlődésre és tanulásra. A matematika egyszerre logikus és kreatív. A problémák megoldása során meg kell találni a legjobb útvonalat az eredmény eléréséhez. Ha megvan a megoldás, mindig büszkeséggel tölt el. Azért is szeretem a matematikát, mert ez az egyetlen nyelv, ami nem ismer határokat. Bármely kultúrában és nyelvterületen ugyanúgy használható.

Azzal, hogy kedves szavakat mondasz a barátaidnak, ismerősidnek, felvidíthatod a napjukat. Szerintem nagyon fontos, hogy mindig barátságosan szóljunk a másikhoz. Ha valaki szomorú, egy jóindulatú mondat – például, hogy „Szép a kardigánod’’ – máris jókedvre derítheti. De kedveset mondani társunknak nem csak akkor lehet, ha szomorú. Bármikor megtehetjük. Hogyha valakivel összeveszünk, talán az segít, ha egyszerűen mondunk neki valami jóindulatút. Persze az, hogy szívélyesen fordulunk a másikhoz, még nem garancia arra, hogy megbocsát, vagy rögtön jókedvre derül. Azonban az biztos, hogy rosszabb nem lesz tőle semmi. Sőt, egy kicsit biztosan javul a helyzet. Mert a jó szó orvosság…

…hideg volt, nyers, kemény. Ilyenre gondolhat, aki metsző hidegről beszél. De mi vidáman csacsogtunk, tettük a szavakat – s közben a lábakat – egymás után. Egyszer csak fokozatosan erősödő, dobogásszerű zajra lettünk figyelmesek. A hang irányát azonosítva a messzeségbe szegeztük tekintetünk: villámgyorsan közeledő porfelhőket láttunk. Néhány másodperc múlva már földbe gyökerezett lábbal nyugtáztuk, hogy a látóterünkbe érő képződmények testet öltöttek: nyulat kergető rókává váltak. Még tőlünk egy-két méterre is zajlott az élet-halál futás, ám jelenlétünk úgy kizökkentette az üldözőt, hogy ijedtében letért a versenypályáról. Így nem lett a ravasznak tapsivacsorája.

A reggel a nap varázslatos időszaka, mikor a napnak előbújnak első sugarai. Ahogy a város ébredezik, egy új lehetőség kapuja nyílik meg előttünk.

Szeptember utolsó keddi napján Lázár Ervin Programon vettünk részt. A Csokonai Fórum színházba ment iskolánk harmadik és negyedik évfolyama. A hatalmas épületbe a művészbejárón jutottunk be, mivel a mozgólépcső nem működött. Miközben haladtunk a lépcsőn felfelé, egyszer csak koromsötét lett! Valószínűleg elment az áram. Néhányan hallhatóan megijedtek, de mi megőriztük a hidegvérünket.  Ahogy a lépcsőn felértünk, láttuk, hogy a járólapok közé sok-sok kéken világító izzót építettek be, ami még sokunknak újdonság volt…

Jaj! Már megint jól belém rúgtak! Én próbálok csendben félreállni, de ami nem megy, az nem megy. No de csitt! Két leányt látok. El-elsütnek egy-egy rosszdiákos humorféleséget, úgy közelednek…