A nevem Zsurina Karina. Ukrajnából jöttem három évvel ezelőtt, és már Magyarországon tanulok, így jól látom, hogy a magyar és az ukrán oktatás különbözik egymástól. Az ukrán az anyanyelvem, és lehet, hogy nekem könnyebb lenne ukránul tanulni, de én már megszoktam a magyar oktatást, és ezért elég nehéz eldönteni, hogy nekem melyik a jobb.

A kor, amelyben szintén szívesen élnék, bizonyára az 1900-as évek legvége. Ez az az időszak, amikor a szüleink voltak annyi idősek, mint most mi.

Abban az időben teljesen más volt minden. Nem voltak okostelefonok. Mindenki eljárt táncolni, közösen, az akkori zenei stílusnak megfelelően. Nem mintha a mai zenék rosszak lennének, de én azokat a retró slágereket jobban kedvelem. Az öltözködés is másabb volt. Bár azóta újra divat lett például a trapéznadrág. Anyukám sokszor mesélte, hogy ő is ilyesmi ruhákban járt. Valamiért úgy érzem, abban az időben is nagyon jó lehetett élni. Összefoglalva: ha választani kellene, melyik korszakban tölteném mindennapjaimat a mostanin kívül, nagyon valószínű, hogy a 80-as, 90-es éveket mondanám, amikor a mai igazi retró dolgok a fénykorukat élték.

Amikor megszülettem, kaptam egy labdát. Sötétkék volt, színes tappancsokkal. Két évvel később Sára kijött hozzám az udvarra, és meglátta a szétrágott játékot. Összeszedte és… kidobta. Sokáig szomorú voltam, aztán egy-két hónappal később kaptam egy új, világoskék labdát. Nagyon örültem neki. Dobálgatták nekem a többiek, de négy-öt perccel később bementek a házba. Én aztán úgy döntöttem, megnézem közelebbről a labdának nevezett gumit. Valahogy szétrágtam. Én sem tudtam, hogy. Ez a labda 6 percig sem bírta. A többiek kijöttek játszani, de csak a szétrágott gumi volt ott. Anya összeszedte a labda maradványait és kidobta. Két labda mínusz. Négy-öt héttel ezután hazajött Sára és Sanyika az iskolából, és Sárának volt a kezében egy… egy… labda! Ez a világ legjobb labdája, és még mindig megvan. Nagyon büszke vagyok rá. Nemcsak labdát kaptam, hanem rágófát is. (Jeromos, Sára kutyája)

Szeretem a matematikát, mert izgalmas kihívást jelent és lehetőséget nyújt a folyamatos fejlődésre és tanulásra. A matematika egyszerre logikus és kreatív. A problémák megoldása során meg kell találni a legjobb útvonalat az eredmény eléréséhez. Ha megvan a megoldás, mindig büszkeséggel tölt el. Azért is szeretem a matematikát, mert ez az egyetlen nyelv, ami nem ismer határokat. Bármely kultúrában és nyelvterületen ugyanúgy használható.

Azzal, hogy kedves szavakat mondasz a barátaidnak, ismerősidnek, felvidíthatod a napjukat. Szerintem nagyon fontos, hogy mindig barátságosan szóljunk a másikhoz. Ha valaki szomorú, egy jóindulatú mondat – például, hogy „Szép a kardigánod’’ – máris jókedvre derítheti. De kedveset mondani társunknak nem csak akkor lehet, ha szomorú. Bármikor megtehetjük. Hogyha valakivel összeveszünk, talán az segít, ha egyszerűen mondunk neki valami jóindulatút. Persze az, hogy szívélyesen fordulunk a másikhoz, még nem garancia arra, hogy megbocsát, vagy rögtön jókedvre derül. Azonban az biztos, hogy rosszabb nem lesz tőle semmi. Sőt, egy kicsit biztosan javul a helyzet. Mert a jó szó orvosság…

…hideg volt, nyers, kemény. Ilyenre gondolhat, aki metsző hidegről beszél. De mi vidáman csacsogtunk, tettük a szavakat – s közben a lábakat – egymás után. Egyszer csak fokozatosan erősödő, dobogásszerű zajra lettünk figyelmesek. A hang irányát azonosítva a messzeségbe szegeztük tekintetünk: villámgyorsan közeledő porfelhőket láttunk. Néhány másodperc múlva már földbe gyökerezett lábbal nyugtáztuk, hogy a látóterünkbe érő képződmények testet öltöttek: nyulat kergető rókává váltak. Még tőlünk egy-két méterre is zajlott az élet-halál futás, ám jelenlétünk úgy kizökkentette az üldözőt, hogy ijedtében letért a versenypályáról. Így nem lett a ravasznak tapsivacsorája.

A reggel a nap varázslatos időszaka, mikor a napnak előbújnak első sugarai. Ahogy a város ébredezik, egy új lehetőség kapuja nyílik meg előttünk.

Szeptember utolsó keddi napján Lázár Ervin Programon vettünk részt. A Csokonai Fórum színházba ment iskolánk harmadik és negyedik évfolyama. A hatalmas épületbe a művészbejárón jutottunk be, mivel a mozgólépcső nem működött. Miközben haladtunk a lépcsőn felfelé, egyszer csak koromsötét lett! Valószínűleg elment az áram. Néhányan hallhatóan megijedtek, de mi megőriztük a hidegvérünket.  Ahogy a lépcsőn felértünk, láttuk, hogy a járólapok közé sok-sok kéken világító izzót építettek be, ami még sokunknak újdonság volt…