A gyermekkorom életem egyik legszebb időszaka volt, noha érdekes körülmények között nőttem fel a Partiumban. Szatmárnémeti a szülővárosom, több mint 90 ezer lakosa van jelenleg, közülük 31% (28152 fő) magyar anyanyelvű. Ez egy gyönyörű, 1000 körül létrejött magyar város, ahol még a nagy diktátori románosítás előtt, 1910-ben 34 900 lakos közül 33 100 magyar volt.
Ceausescu (ejtsd csáusészku) megpecsételte az én iskolás éveimet is, hiszen óriási románosítási erőszakkal éltük mindennapjainkat a 70-es, 80-as és a 90-es évek végéig. A városunkban óriási panelépítési hullám volt, ahova tudtommal a Kárpátokon túli román családokat telepítettek elsősorban, olyan célból, hogy mielőbb románosítsák a városunkat. Testvéreimmel mindnyájan a közelünkben található egykori 10-es számú általános iskolába jártunk, ami ma már a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola nevet viseli. Első osztályban ezt az iskolát is szerették volna románosítani, ezért hivatalosan csak egyetlen elsős magyar nyelvű osztályt engedélyeztek, az addig bevált két osztály helyett. Mi majdnem ötvenen kezdtük magyar nyelven az iskolát. Ötödik osztályban lett ebből két osztály, a B és D osztály, mert 4 évig nem lehetett ketté osztani. A tanteremben a tábla felett a diktátor fotója ékeskedett két másik kép között, amely a román zászlót és a szocialista címert ábrázolta. Minden reggel a tanítás a román himnusz éneklésével kezdődött, ami ma már nem is érvényes, egy új himnuszt választottak azóta. A román helyesírás is megváltozott fiatalkorom óta.
Érdekes hétköznapi sztorik:
Az iskola utcájában volt egy ház, ami a diktátoré volt, mert minden megyeszékhelyen volt egy háza. Állítólag ott még a csap is aranyból volt. Két alkalommal járt ott, amikor is fegyveres katonák őrizték. Ezért mi, gyerekek kerülő úton kellett eljussunk az iskolába azon a napon, amikor Szatmáron volt.
Szombat is munka- és iskolanap volt. Az iskola ősszel 3 hét mezőgazdasági munkával kezdődött, és az egy hét tanulást egy hét munka váltotta télig, majd tavasszal újra eszerint ment minden. Az iskolában gyülekeztünk, és busszal vittek minket dolgozni a földekre. Volt, hogy almát szedtünk, cukorrépát vagy kukoricát tördeltünk a száráról. Az osztálytársunk gitárt is hozott, és volt, amikor szünetekben énekeltünk. A férjemék osztályában elemet szereztek, magnót hoztak, és Modern Talkingot hallgattak közben.
Az iskolába egyenruhában kellett járni, a fiúké öltöny kék inggel volt, a lányoknak kék-fehér pepita térdig érő ingruha, kék köténnyel. Pionír nyakkendővel, átlátszó műanyag gyűrűvel összefogva. Nem lehetett a fiúknak hosszú haja, a lányoknak is, csak, ha hajráfja volt, azt kellett viselni kiengedett hajjal. Tilos volt a hosszú vagy festett köröm a lányoknak, hajfestésről még álmodni sem lehetett, de még lehetőség sem volt rá.
Ha valakinek volt egy farmere (Trapper, Palomino, Wrangler) vagy valamilyen Adidas vagy Puma sportcipője, a többiek a csodájára jártak, hogy milyen vagány. Volt, aki így jött iskolába, plusz a zakó, vagy fölé a ruha. Ilyen esetben igazgatói megrovásban részesült az osztálytársunk, és másnaptól nem jöhetett márkás cipőben, ruhában, mert az nyugatról származott.
Az autók rendszáma fontos volt, mert egyik hétvégén a páros, a következőn a páratlan rendszámú autók közlekedhettek. Egyébként egy autónak egy hónapban 20 liter üzemanyagot adtak, már ha kapható volt a benzinkúton.
Volt tejjegy. Egy A5-ös kartonlap be volt számozva 1-től 30-ig. Az ember kapott egy üveg tejet, majd lehúzták az aznapi adagot.
A boltban volt még családonként egy karton a környéken lakók nevével, a család minden tagjának nevével. Havonta jött kb. fejenként 1 kg liszt, 1 kg cukor, 1 l olaj, 1 büdös, ehetetlen margarin. Ezt, ha úgy hozta a sors, hogy jött áru, megvásárolhattuk.
Ha egy üzlet előtt állt két vagy három ember, pillanatok alatt hatalmassá duzzadt a sor, mert mindenki odament megkérdezni: mit osztanak? A válasz sokszor úgy hangzott: hááát, azt mondják, lehet, hogy holnap fog érkezni hús. Ilyenkor az éjszakát átvészelve a családtagok egymást váltva, kis sámlival vagy kempingszékkel vagy állva várták ki fegyelmezetten a sorban a reggelt. Nagy volt az öröm, ujjongás, mikor odaérkezett a hűtőautó az áruval. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem volt hiábavaló a sok órás sorban állás.
Egyébként az élelmiszerüzletek tele voltak, volt egy sor paszulykonzerv, egy sor zöldborsókonzerv és hasonló egy-kétféle áru… Semmit sem lehetett vásárolni, azon a két dolgon kívül.
Az üdítő viszonylag drágán volt kapható, egyfajta volt, sárga színű, Fantára hasonlító, de az ízvilága messze nem az volt. Kólát úgy lehetett venni, ha az ember elment vendéglőbe, s kért egy pohár bort. Mellé jó esetben lehetett venni két deci üveges Pepsit.
Ha véletlenül jöttek magyarországiak, az ünnep volt, mert olyan kincseket hoztak, amit meg tudtunk vásárolni (mint Piros Arany, Delikát, golyós rágó tízes sorban, Pez cukorka, Boci vagy Kajla csoki, Bedeco kakaó, kávé, Mackó sajt, Boci tömlős sajt, nagyon finom magyar kenyér). Ők ezt eladták, és vásároltak gáztűzhelyt, radiátort, függönyt, szőnyeget, cipőt, öltönyt és egyebeket, ami kapható volt.
Műsor hétköznap két óra volt a tévében, és hétfőn szünnap volt. A határ mentén mi fogtuk a magyar tévé- és rádióadásokat. A tévében ott is szünnap volt. Hétvégén kint játszottunk, és valamelyik szülő kiszólt, hogy kezdődik a rajzfilm, akkor szaladtunk haza, de eltelt 5-6 perc, míg a fekete fehér lámpás tévé bemelegedett, és mire elindult az adás, jóformán vége is volt a rajzfilmnek. Ez általában Tom és Jerry volt, vagy egy román rajzfilm a román adón – mondta a férjem, mert mi csak a magyart néztük, hallgattuk.
A férjem mondja, hogy Kolozsváron lehetett tudni, melyik házban laknak magyarok, mert akinek volt lehetősége, az kiépített egy egyedi speciális antennaszerkezetet, Magyarország felé fordítva, hogy kétszázötven km-ről is foghassa a tokaji hegyről sugárzó magyar adást. Aki völgyben lakott, sajnos nem élhetett ezzel a lehetőséggel.
Sokszor a Sandokan, Izaura, Dallas sorozatokat a szatmári románok is nézték. Másnap az iskolában a román tanár megkérdezte: „az hogy is volt a filmben?”, mert nem értett mindent a magyar szövegből.
Rendszeresen áramszünet volt, három-négy órára esténként, figyeltük a villanyos autót, mikor jön, hogy felkapcsolja az áramot. Sokszor az iskolában sem volt télen hidegben fűtés, kabátban, sálban ültünk a tanítási órán.
Kétévente egyszer mehettünk külföldre, akkor is csak szocialista országba, ha kiadták az útlevelet a kérelemre. Egy család együtt nem mehetett.
Telefonálni külföldre úgy tudtunk, hogy a postára kellett menni a telefonszámmal. Fülke kabinok voltak, az utcán nem volt ilyen, és vártunk, hogy a telefonos kisasszony hívja fel a számot, és kapcsolja valamelyik fülkébe. Telefonálás közben beleszólt a hölgy, hogy mindjárt lejár a kifizetett összeg, fejezzük be. Ha volt is otthon telefon, nem lehetett külföldre telefonálni, csak az előbbi módszerrel, sokáig. Ha otthon telefonáltunk, mindig zúgott a vonal, és mindenki tudta, hogy még van valaki vonalban, aki lehallgatja a beszélgetést.
Egyébként a falnak is füle volt, beszélték, hogy a telefonba lehallgató készülék van beépítve, így bármikor megfigyelhették az otthoniakat. Nem lehetett szidni a rendszert, mert állítólag a kagylóval letett állapotában is le tudták hallgatni a lakást. Amiről otthon beszéltünk, senkinek sem volt szabad elmondani. Nem lehetett tudni, ki a feljelentő, besúgó.
Nehéz volt ilyen bizonytalan légkörben létezni. Nem tudtuk, mikor kit visznek el, zárnak börtönbe, és egyáltalán élve előkerül-e valaha.
Bár sok nehéz év telt el így, végig az Istenben és egymásban bízva reméltük, hogy ez a diktatúra is véget ér. Hiszen az Isten hatalma örök, más minden elmúlik. Így is történt, olyan szempillantás alatt változott meg minden, egyik napról a másikra megszűnt minden elnyomás.
Erről a gondolatról Lukács evangéliuma 18. fejezete, 27. verse jut eszembe: „Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges.”
(A Szatmárnémetiről készült fotó forrása: primariasm.ro)